A nyírfa nedve évszázadok óta értékes itala az emberiségnek. Már a XIII. században egy perzsa geográfus megemlíti, hogy bizonyos ázsiai népek a nyírvízzel oltják szomjukat. A 14. században az első német természetleíró, Conrad von Megenberg is említi a nyírvizet, mint a hétköznapi emberek frissítő italát. A nyírvíz a szláv népek, a románok között is igen elterjedt ital, de isszák a lappok, svédek, finnek, észtek, votjákok, baskírok és különböző szibériai népek. Észak-Eurázsiában a nyírvíz fogyasztása a hal- és húsfogyasztásnál fellépő skorbut ellensúlyozására szolgál. A magyar nyelvben fellehető változatos neve arra utal, hogy Magyarországon is igen elterjedt és kedvelt volt. Már a honfoglaló magyarok is fogyasztották, évente megcsapolták a nyírfákat, hogy az értékes nyírnedvhez jussanak. Később a nyírfa csapolásával még pezsgőt, nyírbort és nyírsört is készítettek a nedvből.
A nyírfanedv különböző elnevezései: virics (Székelyföld, palócok),
nyírlé (Láposvölgye), nyírvíz (Nyírség, Börzsöny), boza (palócok),
csiger (Bakony). Szótáraink nyirics néven is említik. A nyírvizet Nyíregyháza, Debrecen piacain még a múlt században hordószámra árulták. A nyírvíz különösen népszerű ital volt – s részben az napjainkban is – a Székelyföldön, ahol a 16–18. sz.-ban viricses kádat, vicses teknőt említettek nyilvánvalóan a nagy mennyiségű nyírvíz tárolására. Gyergyóban a havasok között viricsfőzőházról is tudunk (1872). A háromszéki székelyek a nyírvíz gyűjtésnél a fa- és erdőkultusz nyomait őrizték meg: az egyik tavaszi ünnepen a legények és leányok csapatosan mennek ki az erdőbe, és táncolás, éneklés közben csapolják meg a nyírfákat.
Szerző: Rozsnyai Henriett